Portfóliók újrarendezése

Statikus ETF portfóliók esetében az időszakos arány visszaállítás alapvető feladata a kockázati szintek előre meghatározott értéken tartása. A lusta portfólió óta tudjuk, hogy mindig a kockázat az első, és a hozam csak egy járulékos nyereség. Ugyanakkor a jól megválasztott újrarendezési módszer másodlagos funkciója – a kockázat kordában tartása mellett  -, hogy “engedje” mozogni a portfólió arányokat, így kihasználható a piacon jelenlevő momentum hatás (az addig jól teljesítő portfólió rész rövidtávon valószínűleg továbbra is jól teljesít, így a nagyobbra nőtt részarány kedvező). A túl gyakori újrarendezés ugyan szigorúbban korlátozza a kockázatot, de az egyenlő súlyozás kapcsán már megismert módon, ez is kétélű fegyver, nincs mindig a hasznunkra. Elvi alapon nem lehet dönteni a rugalmasság optimális mértékéről, így érdemel egy kis vizsgálatot az újrarendezéshez kapcsolódó dilemma.

Statikus ETF portfóliók karbantartása nem sok munkát igényel, kivéve ha szeretünk feleslegesen dolgozni. Az egyetlen feladat az időszakonkénti újrarendezés, amikor helyreállítjuk az előre megtervezett arányokat. Újoncok számára az első adódó kérdés: milyen sűrűn? A haladók számára a később felmerülő kérdés: milyen módszerrel?

Az újrarendezés történhet havonta, negyedévente, illetve évente. Abban az esetben, ha nincs tűréshatár, ilyenkor pontosan visszaállítjuk az elmozdult arányokat (pl. 60% részvény, 40% kötvény). Mások tűréshatárral dolgoznak, ha nem mozdulnak el kellő mértékben az arányok (pl. 5 százalékponttal), akkor nem is nyúlnak a portfólióhoz. Az a baj, hogy az időszakok és tűréshatárok kombinációja elég sok variációt eredményezhet, és felmerül a kérdés, milyen időszak + tűréshatár az optimális?

Két jó hírem is van. Az egyik, hogy ezt a munkát már elvégezték helyettünk, a bejegyzés végé megosztok majd néhány tanulmányt, ami az optimális rebalanszírozási technikát vizsgálja. Annyit azonban meg kell jegyezni, hogy a vizsgálatok többsége egy egyszerű 60/40 vagy más arányú részvény-kötvény portfólióra irányult, hiszen a különböző portfólió-variációk az elviselhetetlen szintre emelték volna a vizsgálandó lehetőségek számát.

A másik jó hír, hogy több ország befektetési adatain elvégzett vizsgálatok általában hasonló eredményre jutottak: nem számít. Nincs jelentős hatása annak, hogy milyen frekvenciával és tűréshatárral végezzük az újrarendezést. Önmagában az újrarendezés javítja a kockázat/hozam karakterisztikát a szimpla buy and hold módszerrel szemben, de ezen túl a konkrét paramétereknek nincs túl nagy jelentősége. Egy dolognak van jelentősége, tartsunk ki a választott módszer mellett, tehát ne váltogassuk ad-hoc módon a frekvenciát vagy tűréshatárt.

Innentől kezdve a kényelemé lehet a fő szerep. Egy éves rendszerességű és 5 százalékpontos (vagy aprózott portfólió esetén az arány százalék százalékos elmozdulása alapján is történhet) tűréshatár egy átlagos portfólió esetében 3-4 évente teszi szükségessé az újrarendezést. Ez egy alacsony költségű, kevés munkát igénylő, klasszikus lusta portfóliót eredményez. Az igazi feladat az, hogy ne hagyjuk eluralkodni magunkon a rebalo-fóbiát.

Azok számára, akik nem hisznek nekem, néhány link a további vizsgálódáshoz:

Vanguard rebalanszírozás vizsgálat

Részvény-kötvény portfóliók újrarendezése

Hozzáadott érték keresése az újrarendezési módszerekben

USA, UK, Német adatok felhasználása az újrarendezés tesztelése során

Advertisements
This entry was posted in Uncategorized and tagged . Bookmark the permalink.