#maradjotthon #haljalehen

Egy gigantikus emberkísérlet részesei lettünk. Békeidőben nehezen tudok elképzelni demoralizálóbb helyzetet, mint amikor egy egész ország otthon bezárva, tehetetlenül, halottakat és fertőzötteket számol. A világ vezetői közül egyedül a szingapúri elnökben volt annyi intelligencia, hogy a frissen bevezetett karantén kapcsán szempontként említette a pszichés következményeket. Még valamennyire idesorolhatnám Trumpot és Boris Johnsont is, csak attól tartok, hogy az intelligencia és különösen Trump nevének egy lapon említése harsány kacagásra késztetne sok olvasót. Márpedig erre elég kevés okunk van. Kínában már márciusban a válások számának drasztikus megugrásáról számoltak be, és biztos vagyok benne, hogy a lezárások által a kollektív pszichén ütött sebek még hosszú évekig pszichológusok és statisztikusok ezreinek biztosítanak kutatási területet.

Félelemvezérelt társadalom. Ezt a kifejezést keresem már egy ideje az utóbbi években kialakult berendezkedésre, és végre ez a válság segített rátalálni. A Facebook és társai által kialakított szociális hálózatok a média kattintásközpontú üzleti modelljével ezerszer gyorsabbá teszi a rossz hírek terjedését, mint ezelőtt a történelemben bármikor. Erre a pánikcsatornára utána rárepül a politika, napi online felmérésekkel, és kiszolgálja azt. Ráadásul a politikusok is abban váltak érdekeltté, hogy rosszabbnak fessék le a helyzetet, mint amilyen, vagy amilyen lehetne. Ugyanis az számonkérhető rajtuk, ha megadott határidőre nem javul a helyzet, de az már kevésbé, ha jobban alakulnak a dolgok. Csak erre az ösztönzőre tudom fogni azokat a nyilatkozatokat, amelyek már most generációs válságról, végeláthatatlan karanténról beszélnek. A félelemvezérelt társadalom működése jól nyomonkövethető a 444 cikkében is, betekintés nyújtva az Orbán kormány kulisszái mögé. Az egymásba ágyazodó szociális háló – média – politika triumvirátus ösztönzőrendszere végül a társadalmi cselekvést egyetlen mozgatórúgóra vezeti vissza: az emberek zsigeri félelmeire. Ezért működött kiválóan a migránstematika, de ugyanez működtette a tavaly őszi klímaparát is. Ironikus módon, miután egy vírus többet tett a klímaválság ellen, mint az egész emberiség, most még nagyobb rettegésben találjuk magunkat.

Miközben a polgárok rettegésben élik le fél életüket, az államok lubickolnak a megmentő szerepben. A klasszikust idézve:

Miután a legtöbb államot teljesen felkészületlenül érte a vírus, örömmel sietnek az állampolgárok segítségére. Bezárják őket. Majd miután a karanténokkal méretes sebet ütnek a gazdaságaikon, természetesen megmentenek minket gigantikus mentőcsomagokkal. Majd az így generált adósságot is megoldják. Rábízzák az utánuk jővőkre.

A félelem rossz tanácsadó, a félelemvezérelt társadalom rosszul működik. Különösen az olyan félelmek esetében, amelyeknél a halál szerepel lehetséges kimenetelként, az ember automatikusan túlsúlyozza a veszélyek valós mértékét. Erre klasszikus példa a repüléstől való félelem, és kiváló mintapéldát láttunk a hibás súlyozásra a szeptember 11. utáni viselkedési mintákban.

Szerintem hasonló reakciót láthatunk a magyar kormány viselkedésében is. Sikerült annyira kilapítani a járványgörbét, hogy a főtisztiorvos büszkén hivatkozhat a csökkenő halálozási adatokra. Amikor ezt a bejegyzést írom, 5000 körül van a becsült aktív esetek száma. Tegnap mondjuk még 10000 volt, sokat javult a helyzet egy nap alatt 🙂 Az a baj ezzel, hogy ez a karantén így soha nem ér véget. A Soho Party slágere lehet a nemzeti karanténhimnuszunk.

Természetesen a karantént előbb-utóbb fel fogják oldani. Erre két forgatókönyv van. Megszűnhet rajtunk kívülálló okokból. Mondjuk a világ többi része megoldja, tömeges teszteléssel, vagy anélkül, vagy csak kifutja magát a járvány, ki tudja. Annyira nem látunk tisztán ebben a kérdésben, hogy azt se tudjuk, mikor kezdődött. Ebben az esetben jól jártunk, kibekkeltük az egészet, mint a rossz kisgyerek, aki elszalad a sarokba, befogja szemét, fülét, kivárva, amíg elmúlik a szülők haragja.

A másik lehetőség sajnos rosszabb. Akkor fogjuk feloldani, amikor mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a vírus a kisebbik probléma. Ebben az esetben az alacsony átfertőzöttség miatt pontosan ugyanabban a helyzetben találjuk magunkat, mint a karantén előtt. Mint amikor a társasjátékban olyan mezőre lépünk, ami visszaküld a Start pontra. Pontosabban nem a nulla pontra kerülünk vissza, hanem a mínusz x.-edikre. Addigra egy csomó gazdasági kárt okoztunk magunknak, és ne legyünk naívak, egészségügyi kárt is. Ki számolja azokat a halottakat, akik most nem férnek hozzá a megfelelő ellátáshoz? Ki számolja a meg nem született csecsemőket? Erre miért nincsenek számlálók kormányzati oldalakon?

Mielőtt elsüllyednénk a borúlátás mocsarában, jobb, ha leszögezzük, ezt  a problémát is meg fogjuk oldani. Lehet, hogy kipróbálunk néhány járhatatlan utat közben, de előbb vagy utóbb rálelünk egy járhatóra is. Ez nem is kérdés. A kérdés az, hogy addig rettegéssel töltjük-e az időnket.